Eszenyi Enikő nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy megrendezi a Pesti Színházban a Születésnap (Festen) című dán Dogma-filmnek a színházi változatát, amelyet kétszer is átdolgoztak. A Dogma ’95 egy olyan egyezmény, amely a filmművészet megtisztítását tűzte ki céljául. Főbb követelményeiket pontokba szedték, ilyenek voltak például, hogy csak valódi helyszínen forgathatnak, csak kézikamerával és nem lehetnek trükkök. Visszatérve a filmre, azt Vinterberg, Rukov és Bo Harsen alakították át először színpadi célra, majd az angol David Eldridge is finomított rajta.

Már az előadás plakátján érezhető a provokáció, melyen két meztelen testet csupán a sarkalatos pontokon takarnak el jótékony foltok. A történet maga egy apának, Helgének (Hegedüs D. Géza) a születésnapjáról szól, kihez megérkeznek gyermekei, a sikeres, de meglehetősen összetörtnek tűnő Christian ( Kamarás Iván ), az agresszív Michael (Pindroch Csaba) és a különc antropológus, Helene (Hegyi Barbara). Eleinte a szokásos jópofizó hangulat lengi be az ünneplőket, de már akkor érezhetőek a feszültség előjelei, illetve időnként megemlítik a halott húgot, aki ennek a háznak a fürdőszobájában végzett magával. Majd mikor Michael szólásra emelkedik, akkor csattan az első mentális pofon, mely rést üt a mézesmázos ünnepélyességen, nevezetesen az a tény, hogy apjuk pedofil hajlamait gyermekein élte ki. Természetesen próbálják menteni, ami menthető, Michael is bocsánatot kér, majd kis idő múlva újabb mocskos részleteket közöl. Ekkor kezd megbomlani az amúgy is labilis alapokon nyugvó rend. A lassan létrejövő bolondokházát színesíti Helene barátjának, egy néger fiúnak az érkezése, kit Michael már az elején ellenségesen méreget bőrszíne miatt, majd a társaság megszégyeníti egy rasszista nóta éneklésével. Innentől kezdve végképp megbomlik a rend – már ha volt egyáltalán. A koromfekete családi szennyes kiteregetése akkor vág tetőfokára, amikor Helene felolvassa öngyilkos húguk búcsúlevelét, melyből egyértelműen kiderül, hogy apjuk vele is kéjelgett és ezért vetett véget életének. Ekkor már mindenki Helge ellen fordul, az addig a helyzetet menteni próbáló ceremóniamester is láthatóan kezd kibújni eddigi szerepéből, körülbelül már csak annyit bír mondani, hogy kér egy szivart és hogy lássanak neki a desszertnek. A színdarab eltakarja az igazán erőszakos jeleneteket, bár azért vannak durvább részek, de az „apa” alapos helybehagyása a színfalak mögött történik. A másnapi reggelinél már felesége is tüntetően nem áll ki érte, aki eddig minden mocsokság ellenére is mellette állt.

Ötletes a rendezés azon jellemzője, hogy gyakran elöl és hátul is zajlanak az események két színen, egymással párhuzamosan, illetve gyakran egymás mellett történik az, ami valójában külön szobákban, csipetnyi pikantériát is adva a történetnek ezáltal. Sajátos ritmust csempész bele az ünnepi álszent sziruposság és a múltban rejlő tragédia előbukkanásának állandó váltakozása.

A színészek közül megemlíteném Kamarás Iván játékát, aki régebbi szokásával ellentétben végre nem játssza túl a szerepét  szép fokozatosan bontja ki az összetört fiú alakját. A Helgét játszó Hegedüs D. Géza aránylag jó volt, különösen mikor a reggelinél megjelent és szemléletesen formálta meg az egy éjszaka alatt bűnei leleplezésébe belerokkant figurát, de a színdarab közben talán többet is ki lehetett volna hozni belőle. Feleségét, az Elsét játszó Halász Judit kissé erőtlenre sikerült, bár lehet, hogy pont ez volt a lényeg, hisz férje mellett maximum egy halovány árnyék lehetett. Igazából szinte mindegyik szereplő jól játszott, a kisebb szerepekben is, mint például Michael kislánya vagy a neurotikus Poult alakját megformázó Fesztbaum Béla vagy még a személyzetet játszó összes színész is, különösen a Christian iránt vágyódó cselédlányt alakító Mette.
Parádés szereposztást ígér a darab, bár korántsem habkönnyű szórakozást és ismét beigazolódik, hogy „ valami bűzlik Dániában”… de nagyon…