Fel lett adva a lecke. Írjak extrém dolgokról. Sokat gondolkodtam, fejemben csakúgy suhantak a gördeszkás, BMX-es és mindenféle helyekről, mindenféle felszerelésekkel leugró őrültek (a szó legjobb értelmében) képei. Őszinte leszek. Az életben nem tudnék írni róluk. Gyakran megnézem őket (amolyan szakirodalomtól, hozzáértéstől mentes szemekkel) és hihetetlenek. Azt viszont, hogy eme elragadó tevékenységükről ennél nagyobb terjedelemben értekezzek, nem vállalnám. Szóval maradt a fejtörés.
Kiket tekintünk extrémnek? Azt hiszem, azokat, akik valami „hülyeséget” (már elnézés) csinálnak, legalább is a nagyobb többség szerint. Ugyanakkor sokan felnéznek rájuk és akár példaképekké, bálványokká is válhatnak. Szóval nem rossz dolog. Eszembe jutott néhány olvasásszociológiai eredmény, amely nem festett túl jó képet társadalmunkról. Nyugi az amerikaiak messze vezetnek előttünk. Egyelőre.

Arra gondoltam miért ne lehetne extrém dolog az olvasás? Az, hogy csak egy kisebb elit szórakozása a rendszeres könyvforgatás, a tényekből nyilvánvaló. Az sem kérdéses, hogy tevékenységüket érdemes elismerni. Ők büszkék lehetnek magukra, a többiek pedig csodálhatják őket érte.
Az olvasás igenis extrém dolog. Nem fog eltörni a karunk, nem kékül be a szemünk, nem lesz agyrázkódásunk sem alapesetben. Mégis olyan élményre tehetünk szert általa (eufória, adrenalin-töltet, kihívás, félelem, megismerés), mint ha leugranánk a bungee jumping emelvény tetejéről. Csak kicsit tovább fog tartani. Felkészültetek az ugrásra? Vigyáz. Kész. Most!

Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című könyve, azon művek közé tartozik, melyeket szégyenszemre csak felnőtt fejjel vettem elő olvasni (jobb később, mint…). Lépten-nyomon belebotlottam, mindenki elismerően bólogatott. Ó, igaz az a könyv, na meg persze a musical, hogy a Presser (és Adamis Anna) dalszövegeiről már ne is beszéljünk. Én meg csak pislogtam körbe, valami intelligenciát erőltetve az arcomra, újfent elhatározva, hogy most már én is belemerülök a műbe.
Némi elképzeléseim voltak a könyvvel kapcsolatban (rossz szokás), de azt kell mondanom felülmúlta a várakozásomat. Az nyilvánvaló, hogy Déry Tibor az egyik legjelentősebb magyar írónk, de azért meg kell hagyni, hogy a cím valami kis „felületes” sztori érzetét kelti. Ezért kezdetben azt gondoltam, hogy ez is csak egy, a megszokott hippi történetek közül. Sok fiatal, együtt egy koncerten, részegen, belőve, eszméletlenül, érthetetlen párbeszédeket folytatnak. Ezzel a tudattal kezdetem el olvasni, és eleinte úgy tűnt beigazolódik a feltevésem. A szokatlan szerkezeti felépítés, amely tényleg leginkább egy riportra hasonlít, követhetetlennek tűnt elsőre. Később azonban be kellett látnom, hogy az összefüggéstelennek vélt párbeszédek, szereplők, mégis egy egységet alkotnak. A könyv pedig szépen lassan el kezdett magához láncolni.

A „Hair” érzés ezt a művet is átitatta, de annál sokkal mélyebb társadalmi problémákra világított rá. A tragédia végig kíséri a történetet, mint egy koromfekete esőfelhő, a mondatokat kezdettől fogva átjárja a balsejtelem. Nincs remény a boldog végkifejletre és a legszörnyűbb, hogy a szereplők által a világ egy része is meghal. Ők pedig nem kitalált szerepeket játszanak, mint ahogyan a történet sem az. A társadalom tükre rajzolódik ki előttünk, a maga szánalmas mivoltában, melyet fájó őszinteséggel tár elénk az író.

A mondanivalónak nincsenek időkorlátjai. Olyan örökérvényű érzéseket, tendenciákat fogalmaz meg, melyek ma is felelhetők a hasonló közösségekben. A reményvesztett fiatalok világa ez, akiknek nincsen jövőképe. Félnek szembenézi az életükkel, így inkább hátat fordítanak neki. A droghasználattal nem értek egyet, az egyetlen tudatmódosító (na jó a sörön kívül), mellyel magam is élek: a zene. Éppen ezért jól tudom, hogy egy ilyen fesztivál többet jelent önmagánál. Az ember legalapvetőbb szociális igényét: a valahova tartozás érzését elégíti ki, összekovácsol minket, hogy ne legyünk egyedül ezen a kegyetlen világon. Ahogyan Déry is írta: „Állj közéjük, hátha a boldogság is fertőz. Hátha a butaság is. A remény is. Hátha az eső is eláll.”