Nem azért érdemel szót ez a 163 cm magas rendezőóriás, mert Oscar végre becuccolt a vitrinjébe. Korunk egyik legmeghatározóbb filmmágusáról van szó, aki Robert DeNiro és Harvey Keitel segítségével sajátos gengszterstílust alakított ki, melynek alapkövét az 1973-as Aljas utcákban (Mean Streets) tette le. Olyan a látásmódja, mint egy kaméleonba oltott mérges kígyónak, aki nemrég nyelt le egy tágra nyílt szemű őzikét. Sikerül összeegyeztetnie az erőszakot az érzelmekkel, így tudja elérni, hogy a mérleg nyelve ne billenjen a túlzott brutalitás felé. Vagy ha el is billen néha, nem az öncélúság vezérli, hisz művészi hitvallását tisztán tükrözi őszintesége és realisztikus képei. Vagy te dugod homokba a saját fejed, vagy megteszi más helyetted.

De kukkantsunk inkább bele a mester munkásságába, mielőtt túl mélyre ásnánk a nevadai sivatagban…
Az első közönség- és szakmai sikert a Taxisofőr (1976) hozza meg számára, melyben szintén kedvenc sztárjaié (DeNiro és Keitel) a főszerep. Itt tűnik fel Jodie Foster is, akit alakításáért egyből Oscar-díjra jelölnek. A film azonban a négy jelölésből egyet sem tud szobrocskára váltani.

Ezután négy évet kellett várni a Dühöngő bika (1980) bemutatásáig, mely Jake „csihi-puhi” LaMotta pályáját kíséri végig. Ez a film meghozza végre Robert De Niro számára az igazi elismerést: a 8 Oscar-jelölésből kettő befut, s az egyik díj az agresszív bokszolót alakító DeNiro kezében landol (a másikat a Legjobb vágásért ítélik oda).
Később Scorsese úgy dönt, a sportos témánál marad, annyi különbséggel, hogy a Pénz színében (1986) az izmok helyett az ész dominál. Paul Newman pedig a maximalista biliárdjátékos, Eddie Felson bőrébe bújva okosan be is zsebeli az Oscart.

De mit ér a rendező botrányfilm nélkül?
Eme költői kérdéssel meg is érkeztünk a Krisztus utolsó megkísértése c. alkotáshoz (1988), mely hajdanán nagy-nagy port kavart, és mint az már szinte elvárható, jó sok vallási csoport felháborodását váltotta ki Jézus-ábrázolásával.
Elmormolt hát a mester egy gyors imát, s visszakanyarodott a gyökerekhez, hogy 1990-ben megrendezze a Nagymenők című filmet, melyet méltán tartanak a rendező egyik „leg”filmjének. 6 Oscarra jelölték, de „csak” Joe Pesci vihette haza a legjobb mellékszereplőnek járó szobrocskát. És még csak el sem kellett tennie érte senkit láb alól.
Bár bejött neki a gengszterbiznisz, mégis új vizekre evezett a Cape Fear-rel (1991), ami a thrillerek aranykorából való, mikor még a kevesebb több volt. (Kevesebb vér, több izgalom.) Adaptált forgatókönyvről van szó csakúgy, mint Az ártatlanság kora esetében (1993), ahol Scorsese végre szívünk húrjait is megpendíti, így a vértócsa helyett itt a könnytócsa dominál.
De elég is az érzelmeskedésből! – mondja Scorsese, és 1995-ben bemutatja a Casino-t. A Nagymenők rajongótáborát ugyanolyan eufórikus hangulat keríti hatalmába, mint a kisnyugdíjasokat, mikor Bobby Ewing visszatért a képernyőre.

1997-ben a Kundun című dalai lámás film a kapott 4 jelölésből egyet sem váltott díjra, azonban így is csak kulloghat a New York bandái (2002) után, mely 10/0 aránnyal büszkélkedhet, gyarapítva ezzel az Oscar-díj nagy veszteseinek számát. Két évvel később azonban, mikor az Akadémia belátta, hogy a mestert nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja, az Aviator 11 jelölésből 5-öt díjra váltott. Ám Martin Scorsese neve még ekkor sem szerepelt a díjazottak listáján.

És el is érkeztünk az egy hete lezajlott gáláig, ahol végre Scorsese az „And the Oscar goes to…” bevezető után a saját nevét hallotta felcsendülni. Bár gyanítom, hogy Hollywood és a rajongók sokkal több jelentőséget tulajdonítanak ennek, mint az alkotó maga, aki a Szigorúan piszkos ügyek adaptációjáért, A tégla című filmért vehette át az aranyszobrot.
A konklúzió tehát: hat jelölés rendező kategóriában, kettő forgatókönyvíróban, egy díj, és egy olyan életpálya, ami bebizonyítja: bizony nem minden arany, ami fénylik. Bár talán esetében ez pont fordítva van…