(Hardware Hacking Workshop a Making New Waves fesztiválon a Magyar Komputerzenei Alapítvány szervezésében, a Trafóban)

A címben felvetett kérdés persze ordító butaság – azok számára legalábbis biztosan, akik végigcsinálták ezt a három napot Nicolas Collinssal, a workshop vezetőjével – azonban a definíciós kényszer, a megmondás vágya - politikusaink múzsája - rajta ül az emberen, nehezen hagyja nyugodni.
A zene ugyanis ott kezdődik legbelül, ahol mi magunk elkezdődünk, és ott végződik, ahol a másik ember elkezdődik. Vagyis. Azzal indul, hogy egy ember őszinte lelkesedése, odafigyelése és érzelmei megszólaltatnak egy hangot. A másik emberben ez a folyamat újra kezdődik – akár ő maga a hang elindítója, akár csak befogadója - és egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan eredménnyel végződik, mint történt az az első esetben, vagyis nem biztos hogy a második esetben az útjára indult hang zenévé válik.
Nick Collins ezt úgy fogalmazza meg kérdésemre, hogy nincs különbség zaj és zene között, mivel nincs zaj és zene. Csak az egység van, amiben együtt, közösen létrehozunk valamit, valami olyat ami sose volt és ami többé már sosem lesz.
Kissé előreszaladtam. A kezdetek:

- Végy egy hordozható rádiót, elemeset. (szegény Collins annyiszor felhívta erre a figyelmünket, hogy az embernek az az érzése támadt hogy az első néhány workshopot nem annyian fejezték be, ahányan elkezdték)
- Egy vagy több elemmel működő, hangot produkáló játékot, elemeset.
- Hordozható hangfalat, kilenc voltos elemet! durva fémdarabkákat.
- Még több kilenc voltos elemet
- Szerszámos ládát, tönkretehető magnót
- Menj be egy elektrotechnikai boltba és vásárolj meg mindent, ami hasznosnak tűnik.

Bonts szét, forrassz, köss össze, aztán nyúlj bele - olyan ez, mint a kishúgod akiről egy idő után biztosan tudod hol vannak azok a pontjai ahol bökésre hangot ad ki. Collins ezen analógiája és gondolkodása alapján – mellesleg a Chicagói tanszékvezető tipikus amerikai előadó, néha stand-up comedyt kapunk, néha előadást, viccei érezhetően a több éves munka során forrottak ki mostani állapotukra – valóban minden hangszerré válik (9 voltig!).
És benyálazott ujjaink alatt megszólalnak a rádiók, elektromos játékok, kinek berreg, kinek sípol, kinek csivitel, attól függően ki játszik rajta, attól függően hol érinti, attól függően mire gondol, attól függően hol ül a teremben. És ami elsőre csak zaj, nesz, zörej, dallammá és zenévé válik. És ezáltal el is mosódik a különbség a fogalmak között, a fogalmak között amelyek amúgy is csak az igazi megismeréstől eltántorító sorvezetők, az igazi megismerést kiküszöbölendő.
Hangok keringenek körülöttünk, és a kategóriák rólunk is lebomlanak, nem felnőttek vagyunk és nem gyerekek, bár külsőre a technika órán ülő 10 évesre emlékeztetünk – meg is fogalmazódik a kérdés, hogy valóban, technika órán miért nem csináltunk ilyesmit – egyszerűen a kortalan, vegytiszta lelkesedés ül ki arcunkra.
Volt már szó a definíciós kényszerről. Ez és a kétkedés közeli rokonok, az előbbi nagyrészt arra való, hogy oszlassa az utóbbit. Ez utóbbi pedig töri az utat magának az agyból előre, ki a világba, fogalmazódik az állítás, bizonytalanul kiejtem magamnak. Hogy ez mekkora kamu!?
Hogy ebből meg lehet élni!? De csak újra végig nézek magunkon és érkezik is a válasz, hála az égnek hogy ilyesmiből is meg lehet élni.
Az előbbiekből fakadó aggodalmamat pedig – amennyiben ez mind rendben van, péntek estére már világossá vált, hogy mi élvezni fogjuk a zárókoncertet, de vajon a közönség fogja-e – Collins oszlatja el. A koncert kifejezést nem kell komolyan venni.
Eljön a vasárnap este, nem vesszük komolyan. Ki-ki játszik a maga által gyártott „hangszeren”, körbejárhatóak és érinthetőek vagyunk mi magunk is, nemcsak eszközeink, nem próbáljuk megválaszolni mások helyett a címben feltett kérdést, nem próbáljuk mások fejében meghúzni a vonalat.
Aztán amikor vége, a Trafó előtt állva új hangokat fedezünk fel. Megnyugtató érzés a fülnek a máskor bántóan hangos Budapest csendje.