Az 1984-ben alakult Forced Entertainment - Nagy-Britannia egyik legizgalmasabb színházi társulata - a még 2004-ben, 20 éves fennállására írott darabbal érkezett Magyarországra.

Két bohóc ücsörög a színpadon. Lesik, ahogy megérkezünk, arcukon türelmetlenség. Alig várják, hogy a harc elkezdődjön.
Remek kezdés egy előadásnak, amely ajánlójában elutasítja a rá vonatkozó hagyományos megközelítéseket, amely önjellemzésében ellenszegül mindenféle leírásnak, meghatározásnak. Remek kezdés, mert a két bohóc akár elkezdhetne édességet dobálni a következő másodpercekben a közönségnek, vagy bukfencet hányni, de persze nem ezt teszik, jelenlétük mintegy finom szimbóluma a kívülállásnak - lévén a bohócokra nem vonatkoznak a törvények –, gesztus azok számára, akik elmulasztottak tájékozódni jegyvásárlás előtt.
Rövid bemelegítés után megérkezik a többi színész is, szép sorban leülnek szemben a közönséggel, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy pár perccel korábban még a Trafó bárjában tették.

A kérdéseket feltették, a csata megkezdődik.
Ki a legjobb színész? Kit dugnánk meg legszívesebben? – és persze aki a leginkább szeretné megdugatni magát, egyes egyedül ő kerül egy, a teljes testet fedő gorilla jelmezbe, ő fosztatik meg egyedül szexuális kisugárzásától. De hát mondtam már hogy ez egy harc. Ki a legdrámaibb, ki a leghülyébb? Mert egy ilyen küzdelem nem csak azért folyik hogy ki a legjobb, hanem azért is, hogy ki a legrosszabb. Ki lesz a középpontban, ki vonzza leginkább a tekinteteket, ki uralja a színpadot? (Mert - átvitten és nem átvitten, színpadon és életben - végső soron erről van itt szó)

Az egyes számú bohóc, aki az előadás nagy részében a színpadi tér legelső részét foglalja el, és okosságokat szándékozik mondani? A háttérben ugráló mackóruhás, aki időről időre beüvöltött „bíztatásaival” bíztatás helyett csak összezavar, támogatás helyett pusztán figyelmet követel? Vagy talán középen a matróna, aki ellocsol magára legalább 20 liter ásványvizet, csak hogy minél csapzottabban tudjon őrjöngeni a totális középpontban fekvő női test felett? A gorilla aki időről időre leveszi maszkját, és hosszú monológokba kezd a „ha megdugnátok engem, az nektek csodálatos lenne” témakörben? Vagy talán a két meztelen fickó, akik 5 percnyi csodálatos csenddel szeretnének gondoskodni szórakozásunkról, csak éppen nem tudnak megegyezni, hogy milyen is a legcsodálatosabb, legteljesebb csend? Talán az, amit a londoni metróállomáson lehet hallani közvetlenül a posztoló rendőr azon kérdésének elhangzása után, hogy: „Kié ez a táska?”, vagy inkább az, ami arra a kérdésre felel, amikor apa, a családi nyaralás közben árokba borult autó sofőrje, a baleset után hátrakérdez a gyerekekhez: „Mindenki rendben van?”
Itt érünk el amúgy az előadás azon részéhez, amikor már nincs mit tenni, nem lehet védekezni, egészen bizonyossá válik, hogy itt valami rendkívüli dolgot látunk. Ragyogó komponáltsággal, másodpercre pontosan érkezik meg a nyugodtabb, halk rész, a korábbi felkavaró, hangos másfél óra után.

Mintha hajnalodna, a társaság erősen részeg, de van még két legény, akik a hozzájuk csapódott lányhoz a rögeszméiken túl is tudnak mondani valamit. Na de ki szedi fel a lányt?
Hullámzik minden, mint egy tökéletesre sikerült este, csapongás a témákban, vissza-visszatérés a már elhangzottakhoz, mint amikor ülünk a kocsmában az asztal mellett és már nem tudjuk számolni a söröket, azok számolnak ránk.
Egészen pazar ötlet megmutatni azt, ami amúgy is minden esetben folyik a színpadon - a rivalizálást, a feszültséget, a fáradtságot – csak máskor ez a háttérben, a fejekben, a bőr alatt történik, most viszont nincsen háttér, hiszen magát a hátteret látjuk, de mégse felejthetjük el hogy ez egy színdarab, szóval van itt egy csavar, egy üvegszilánk a fejbe.

Vázlatszerűen kapunk egy kicsit a színpadon kívüli világból is, látjuk a színház amúgy láthatatlan szereplőit, látjuk hogy ők is emberek, ugyanazok az érzések mozgatják őket – ha nem is feltétlenül annyira tudatosan -; a két hangosító srác persze mindig jót akar, de csak alkalmatlan zenéket képesek betenni, és csak alkalmatlan pillanatban tudják próbálgatni a mikrofont: „one, two … one, two”.
És ott bújik az egész előadás mögött a próbák felgyülemlett energiája is, az üresjáratok zavarodott élénksége, amikor az emberben benne van hogy menne, csinálná, de nem tudja pontosan hogy mit, ezért arra keres magának elfoglaltságot, amerre talál – hátul a színészek hol meztelenül kártyáznak, hol söröznek, hol unatkoznak -, felsejlik valami idegen, cél nélküli szexualitás.
A színpad elsötétül, de a csillogó, élénk, mégis fáradt szemek izzanak tovább.