Hallottam már mindent. Legalábbis azt hittem. Az itthoni zenék többsége úgyis az "a nagyoktól lopni nem bűn" nevezetű örökbecsű mondat alapján készül, szóval bőven elég, ha bekapcsoljuk az MTV-t, és lekoppintjuk azt, ami éppen a szemünk elé kerül.
Ha van egy Bond, mi összehozunk egy Princesst mellé. Ha van egy Il Divo, nekünk is lesz egy Adagionk. Na persze. Ez meghatározza a színvonalat és az általános, illetve a zenei mentalitást is. Na most az a helyzet, hogy van egy 30Y-unk, amire egyesek azt mondják: és van egy Kispálunk is. Persze, hát hogyne lenne! Ezek az emberek azt azonban elfelejtik, hogy a két zenekarnak zeneileg nincs annyi köze egymáshoz, mint amennyi első hallásra tűnik.
Ha már mindenképpen hatásokról kell beszélnem, akkor igazán nagy gondban lennék. Fogjuk rá a Kispál-vonalat, de ennyi erővel a Radiohead, vagy a Blur is bejöhet a képbe.
Szóval érdekes ügy ez a 30Y. Természetesen nem egy pár hónapja összeállt indie-zenekarról van szó, itthon az ilyesmiért éveken át harcolni kell, még akkor is, ha ilyen frontember, mint a Beck Zoli, nem sok terem kis hazánkban. Üdvözöljük hát őt óriási üdvrivalgással!
A Csészényi tér tele van jobbnál jobb dalokkal, kíváló szövegekkel, öniróniával, pl. a lemez egyik legjobb dalában, a Defenderben ("bár én sose voltam csatár a csapatban, csak "Beck", vagy másképp defender"). A Bogozd ki nem véletlenül lett közönségkedvenc, ilyen tömény energiabombát már régen robbantott magyar zenekar a pusztaságban. Az előző, magánkiadásban kiadott koncertlemezről átmentett Egy perccel tovább is megdobogtatta már a szíveket.
Szóval az út adott. Egy ilyen érett produkciónak nincs mese, mennie kell. Ja, és szóljatok az angyaloknak, hogy hozzanak kazettákat! Hogy miről beszélek? Tessék csak meghallgatni a Csészényi teret. Megéri…