A "csótányos banda" ismét támad. Jacoby Shaddix csapata visszatért egy újabb stúdióalbummal, és mindenkinek a fülére bízza legféltettebb titkait és érzéseit.

Amikor először meghallgattam a lemezt (mivel az Internetre is felkerült, és jó egy héttel a kiadás előtt már meg lehetett hallgatni- ebben eddig semmi újdonság nincs, de most kivételesen erre legálisan volt/van lehetőség), azt mondtam, hogy ilyen nincs, ez egy kupac trágya, és összesen kb. két jó szám van rajta. Azóta kijött a lemez is, és miután többször is végighallgattam, a véleményem kicsit megváltozott, és mivel már 2000 óta figyelemmel kísérem a Papa Roach tevékenységét, végül ezt is be tudtam illeszteni a sorba.

Eben az évben jelent meg az Infest című lemezük, amivel berobbantak a köztudatba, és hatalmas lemezeladásaikkal beléptek az elismert nu-metal együttesek közé. Ennek ellenére a történetük már '93-tól datálható, ekkor alapította meg a még 16 éves Coby Dick énekes a "Csótány Papa" névre keresztelt csapatot, és a népszerűvé válás előtt megjelent két EP-jük, és egy nagylemezük is.

Erről az albumról azt hiszem nem ámítás azt mondani, hogy majd' minden szám sikeres lett, sokból klipp is készült, illetve különböző soundtrack-ekre is felkerültek- és ezek után mindenki feszült figyelemmel várta, hogy vajon egylemezes együttesről lesz-e szó (ami amúgy teljesen elképzelhető is volt az előzmények ismerete nélkül), vagy pedig továbbmennek, és folytatják a zenélésüket- immár a nagyközönség előtt.

Ez utóbbi történt, minekutána 2002-ben megjelent a Lovehatetragedy címre keresztelt új album, ami számomra egy hatalmas csalódás volt. Habár ekkorra változtatta vissza Coby a nevét az eredeti Jacoby Shaddix-re, a lemez anyaga szerintem túlságosan is elborult, és magábafordult lett; és itt tényleg, számomra erről összesen egy vagy két értékelhető szám akad.

De semmi gond nem történt, 2004-ben kijött a Getting Away With Murder, ami visszaadta a hitet, hiszen a lemezen bár fejlődés is észrevehető, de olyan számok is akadnak rajta, melyek leginkább az Infest-hez hasonlíthatóak, viszont a másik fele a zenéknek előremutató volt. Emlékszem, anno sokat hallgattam, ami nem is csoda, hiszen egy remekül megkomponált albumról volt szó.

Ezen előzmények után pedig eljött a 2006-os év, és a The Paramour Sessions ideje. Ahogyan Jacoby már korábban nyilatkozta, ezen a lemezen tárulkozik talán ki a legjobban, és ezt már akkor is éreztem, amikor először hallgattam: egy részről tele van szenvedéssel, érzelemmel, és reménytelenséggel- akárcsak az élet. Ez a hangulat nem most köszön vissza először az együttestől, de véleményem szerint ezen az albumon a leghangsúlyosabban, és a legészrevehetőbben.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért is volt negatív véleményem először, és az minek a hatására változott meg. Ennek az oka leginkább az lehetett, hogy én ismét egy folytatást vártam, hasonló dolgokkal, mint amik az előző lemezeken voltak; azonban mint ez már a az első kislemezként kihozott ...To Be Loved-on is kiderült, egyáltalán nem így van. Ezt az elvárást szép lassan elfeledve viszont egy szuper albumot kapunk!

A lemez számai két részre oszthatóak, nem sorrend szerint természetesen. Az egyik fele ezeknek a húzós, kemény dalok, és ezek azt kell, hogy mondjam, nagyon ott vannak minden szempontból. A másik fele kicsit lassabb, és végre hallhatjuk Jacoby-t énekelni is, és ráadásul nem is rosszul! Ezek a számok inkább ilyen "balladaszerűek", ha lehet ilyet mondani, és ők is tökéletesen illeszkednek a lemez egészébe. Összegezve a dolgokat még néhány meghallgatás után talán már csak egy-két szám maradt, ami nem annyira jött be, tehát gyakorlatilag a visszájára fordult az egész dolog. Tanulság: nem elég valamit csak egyszer meghallgatni!

Így a végére nem is tudom mit mondhatnék még; azt hiszem csak egy dolog maradt: hallgassátok meg a lemezt, ha eddig szerettétek a Papa Roach-ot, ha pedig nem, itt az ideje adni neki egy újabb esélyt!


http://www.paparoach.com
http://www.myspace.com/paparoach