Ahhoz semmi kétség sem fér, hogy a 2004-es évet a Razorlight simán betuszkolta a koptatott farmernadrág zsebébe, legalábbis ami Angliát illeti. Na persze azon a bizonyos kicsi sajton elég sokan osztoznak manapság.
A túlzott média-hiszti, az agyon-hypolás még senkinek sem tett túl jót. Ráadásul valljuk be őszintén, az Up All Night album azért egy elég erősen túlértékelt próbálkozás volt, korszakalkotónak semmiképp sem mondható, de a kellemes jelzőt és a becsületkeresztet szó nélkül ráaggatom. Az első igazán emlékezetes slágerük, a Somewhere Else is csak a lemez második kiadásán jelent meg.
Ez már jelentett valamit. A dal olyan igazi klasszikus, amilyet már évek óta nem hallottam abból az akolból, ahol egyre többen vannak, de új szintet senki sem akar építeni. Imádkoztam, hogy azt a színvonalat vigyék tovább, és meglesz az az új szint.
Hát ha az nincs is meg, de a két év nagyon jót tett a Razorlightnak. A cím nélküli albumra persze bármit rá lehet fogni: lehet egyfajta öndefiniálás is, lehet egy egyszerű poplemez, felfoghatjuk az évtized legjobb gitárlemezének, ahogy azt a média próbálja beállítani. Ha tényleg így gondolkodnánk, akkor egy év alatt legalább 4-5 évtizedre való legjobb lemez készülne el.
Az ilyen gondolkodással pontosan a lényeg veszik el: az élvezet. Ez a lemez igenis fontos, mert nagyon okos, tökéletes ívű, majdnem mestermunka. Kiemelhetetlen róla egyetlen dal, a kezdő és klipes In The Morning-tól az utolsó Los Angeles Waltz-ig hibátlan munka. Ez viszont még nem azt jelenti, hogy séróból megváltja a világot. Per pillanat arra nincs is szükség, önjelölt Superman-ekből manapság úgy is kicsit több van, mint kellene.
Kicsit beköszön a Strokes, a Beatles, a Stones, de még maga Bruce Springsteen is néhány hangulat erejéig. Olyan 35 perc ez, amit nem kell túlproblémázni, örülni kell neki, hogy van, mindenféle belemagyarázás nélkül. És ha így teszünk, akkor már valódi zenét hallunk és nem izzadtság- és pénzszagú, klasszikusnak számító nullákat és egyeseket egy ezüstszínű adathordozóról.