Hadd kezdjem ezt a kritikát egy kijózanító és az alaphelyzetet tisztázó kijelentéssel: nekem nem tetszett a film. Mivel kritikám ebből az alapérzésből indul ki, most még meggondolhatod, kedves olvasó, hogy belevágsz e cikkem további olvasásába, vagy sem, de előre szólok, hogy ne táplálj hiú reményeket a film egekbe magasztalását illetően.

Bármelyik nagy példányszámú, ingyenes hakni-magazint ütöm fel, amely tele van az aktuális filmcsemegékkel, mindenhol ezt olvasom: Michael Mann nagyot alkotott. Igen, nagyot. De nem mindegy milyen értelemben.
A nagy hírverés és kampány rám is hatással volt, és úgy döntöttem behajtom a fejemet a bevásárlóközpontok multiplex-világának éles guillotine-ja alá, hogy kellő intenzitással tarkón vágjon a szürke hétköznapok világában.
Csalódtam. Fájt. Kicsit túl erős volt ez a nyakleves. A film egy kb. másfél-kétórás elnyújtott, silány és erőltetett hangulatkeltés. Azt hiszem, az egész film lényege igazából az a nyomasztó, vihar előtti bűnös és érzelemmentes alvilági légkör ábrázolása, ami észrevétlenül áthatja a két főszereplő és szűk környezete mindennapjait. A hangulatfestés igen erőteljes. Hosszú, elnyújtott képek, amikből már olyan sok van, hogy az ember azt gondolja, a rendező kénytelen volt ezeket bevágni a filmbe, hogy valamivel kitöltse a rendelkezésre álló időt. Tipikus jelenet: Colin Farrell a távolba mereng, a lágyan ringó óceánt bámulja üveges tekintettel. Hosszú, felesleges, ráadásul dramaturgiailag semmi szerepe: rosszkor, rossz helyen van. Egy másik: sportmotorcsónak szeli át a kék óceánt - kb. két percig folyamatosan. Teljesen felesleges és igazából unalmas.
Ugyanezt a hangulatfestést szolgálja a kézi kamera használata. Azt hiszem, pont ez a terület az, amivel csínján kell bánni. Ha túl sok, az a baj, ha kevés, akkor az. Itt az előbbi történt: a kézi kamera túlzott használata sajnos épp hogy eltompítja azt az eredeti funkcióját, amit amúgy szolgálna. Már nem feszültségkeltő, az ember nem érzi úgy, hogy taknyos harmadikként a két kőkemény zsaru mellett futna, és aktív részese lenne az akcióknak. Az akciók közti unalmas, hosszú snittekkel kitöltött jelenetek is kézi kamerásak, ami legfeljebb azt a feszültséget keltette bennem, ami idegességemből fakadt, hogy egyszerűen nem lehet követni a vásznon zajló eseményeket a kamera állandó ráncigálása miatt.
Megjegyzendő itt, a hangulatkeltésnél, hogy a film egész ideje alatt dörög az ég és villámlik. Igen, a forgatás alatt - ahogy azt a rendezőtől megtudhattuk - folyamatos hurrikánok pusztítottak a helyszíneken. Az érdekes az egészben, hogy a végkifejletet sajnos sosem láthatjuk. Az egész film alatt egyszer esik az eső, ezt is abból következtethetjük ki, hogy a kocsi szélvédőjén vízpöttyök vannak, és jár az ablaktörlő. Valahogy a rendező ezt az időjárással járó hangulatfestő hatást sem tudja igazából kihasználni. Mindenki arra vár, hogy az események előrehaladtával a vihar is folyamatosan kibontakozik, s a film csúcsjelenete már egy trópusi vihar közepette zajlik majd, ahol a jó és rossz összecsap, ahol minden eldől. De nem. Várjuk, de nem kapjuk meg. Olyan ez, mint egy rossz reklám, ami jól előkészít egy frappáns csattanót, de az a várakozások ellenére valahogy nem következik be, pedig annyira adja magát.
Az viszont pozitívum, hogy a színekkel és a környezet, a táj megjelenítésével jól operál a rendező. Alapvetően ezek a hangulatkeltő jelenetek önmagukban igencsak megállják a helyüket, csak pont ott nem, ahol vannak, és akkor nem, amikor következnek. Sajnos, pedig érezhetően épít rá a film.

Most, hogy egy szép keretbe ágyaztuk a filmet, térjünk át a szereplők, és magának a sztorinak a tárgyalására. Sajnos itt sem tudok szuperlatívuszokban beszélni, a helyzet hasonló az előbbiekhez. A sztori jól indul: a bűnszervezetbe beépült ügynökök lebuknak, halál, kiderül, van egy spicli a belső berkekben. Ekkor jön Sonny Crockett és Ricardo Tubbs nyomozó, akik briliáns ügyességgel beépülnek a szervezetbe, és belülről próbálják rohasztani azt. Eddig követhető. Jobban mondva eddig érdekes a sztori, utána mintha már semmi jelentősége sem lenne a film további alakulása szempontjából. Szétfolyik, követhetetlenné válik, de nem bonyolultsága, mint inkább kidolgozatlansága miatt. Kiderül, hogy a film nem a sztorin fut, mint a vonat a sínen, hanem szándékosan kisiklik, és az érzelmek, hangulatok és képek világába vész, ami pedig - ahogy az az előbb tárgyaltakból kiderült - nem sikerült valami fényesen. A film végén végre rájöttem a megoldásra: ez a film igazából nem szól semmiről. Egy kétórás időtöltés jelentések nélküli, üres jelenetekkel. Nincs igazából gonosz, ha van is, nem lehet tetten érni, elbújik, a homályban marad, az árnyékban, a jók számára legyőzhetetlenül. Ebből is következik, hogy jó sincsen valójában: milyen jó az a jó, amelyik nem képes legyőzni a gonoszt, ráadásul a rossz segítségére is van? Ez a film nem is a jó és rossz harca, itt nincsenek már ilyenek, csak képek, hangulatok, unalom van.

Próbáltam kapaszkodni a rendező utolsó aduászába, a szereplőkbe. Hátha, hátha sikerül valamit kifacsarnia ebből a két, nem csak külső adottságokkal, de színészi tehetséggel is rendelkező színészből. A helyzet hasonló a korábbi pontokhoz. A karakterek kidolgozatlanok, az érzelmek ellapasodnak, jóformán nincsenek is. Sonny Crockett és Ricardo Tubbs ugyanaz a kőkemény és cool zsaru a nyomozás alatt, a beépülésük idején, otthon, a szeretőikkel és egyedül a kocsiban ülve. Semmi változatosság: a szerelem igazából nem szerelem, csak valamilyen nyers szexualitással keveredő bizalmas munkakapcsolat. Példa: Ricardo Tubbs ügynök zuhanyozik. Fekete felesége bemászik mellé, megmossa a hátát, férje viszonozza - majd távozik. Semmi érzelem, semmi erotika, semmi szenvedély. Két, elhidegült személy gyenge közeledése a másikhoz. A felcsigázott nézők is azért megkapják azt, amire várnak: az ágyban fekvő nyomozót letámadja a kellőképpen feltüzelt zuhanyzóból érkező feleség, és ha heves ágyjelenetet nem is látunk, valami szeretkezésféleség lezajlik a két szereplő között, de olyan szerencsétlenül bemutatva, hogy az végképp nem adja vissza a hitvesi szeretet leghalványabb árnyékát sem. Konkrétan az egész jelenet alatt az egész vetítővásznon egy hatalmas néger hátat látunk, amelybe egy karcsú női kéz kapaszkodik. Halk nyögések, gyenge mozgás.
A Colin Farrell-Gong Li szerelmi vonalon is hasonló a helyzet. Folyamatosan azt próbálják elhitetni a nézővel, hogy ez bizony szerelem, de ennek semmi jelét nem tapasztaljuk a két szereplő párbeszédében, viselkedésében, leszámítva azt az ismét ösztönösen feltörő nyers szexualitást, ami oly hirtelen hatalmába keríti a szerelmespárt, akár a terepjáró-limuzin hátsó ülésén is.
A szereplőket nem ismerjük meg, mindegyikőjük egy hűvös, kővé dermedt, de tökéletesen fazonírozott és felöltöztetett bábu: mértani pontossággal nyírt szakáll, és frizura, ami már-már a vicces kategóriát súrolja. Ha színészi karakterüket nem is tudták kibontakoztatni, legalább kőkemények lehetnének, kemény szövegekkel, durva nézésekkel. Nem azok. A szöveg erőltetetten cool, a nézések cseppet sem azok a nézések, amitől az emberben megáll az ütő és csak egy szerencsétlen tinédzsernek érzi magát. Az akciójelenetek laposak, nincs bennük feszültség és izgalom. A kézikamera ide-oda ugrál, kivehetetlen a szituáció, minden rendben megy, nincs kockázat, a férges hullik, a jó megmenekül - egy karcolás nélkül. A környezet cool: sportautó, sportmotorcsónak, laptop, milliós ház, kubai kiruccanás stb. Ez kevés: nem a csomagoláson múlik. Sajnos - úgy tűnik - a rendező a szereplőkből sem tudta kihozni azt, amire képesek, pedig már mindketten bizonyítottak.

Hála az égnek nem csalódtam. Erre számítottam, ezt kaptam. A várakozásaimnak megfelelő minőségű ez a film, csak ebből egy kicsit hosszú. Michael Mann most nem tudta azokat az előnyöket kihasználni, ami ezzel a filmmel járt, nevezetesen: ismert cím (Miami Vice), jó szereplők (Colin Farrell, Jamie Foxx), gyönyörű színek és tájak, jó kameramegoldások, érzékletes hangulatfestő jelenetek. A hozzávalók első osztályúak, az elkészítés már kevésbé: rossz keverési arányok, rossz időzítés. Az egész film egy fehér lapon elterülő nagy tinta pacára hasonlít: szétfolyik, nincs tartalma, nincs alakja, egyszínű és teljesen unalmas.