Le vagyok döbbenve. A Manic Street Preachers frontembere szabadkozik? Megpróbálja megmutatni, hogy azért ő is emberi lény? Kicsit elég a langyosságból? Vagy ha nem, akkor most mi a helyzet?
Félve nyúltam James Dean Bradfield első szólólemezéhez, mert az utolsó MSP sorlemez, a Lifeblood tökéletesen meggyőzött arról, hogy a zenekarban vér helyett kóla folyik, abból is maximum csak a gazdaságos változat. A média agyonajnározta az albumot, ami különben összességében annyira unalmas volt, hogy még rágondolni is csak felragasztott szemhéjakkal érdemes.
Gondoltam, a helyzet csak romlani fog, amikor hírek terjengtek mindenféle szólóprojektekről, majd kb. a semmiből itt landolt a The Great Western. Nincs túlságosan nagydobra verve, kábé egy másodpercig meg is lepődöm, hogy ennek ellenére a Columbia adja ki. De így is van ez rendjén.
A szólólemez köröket ver rá a zenekar utóbbi sorlemezeire. Minden hézag nélkül ki lehetett volna hozni közösen, Manic Street Preachers néven, és talán visszaállítható lett volna az elvesztett dicsőség. Persze a nemzetközi helyzet még fokozódhat, mert szeptember 25-én kijön a basszeros Nicky Wire szólólemeze is, az I Killed The Zeitgeist. Akkor majd sztereóban sírhatunk talán, hogy miért nem lehetett ezekből csinálni egyetlen klasszikus MSP lemezt.
Bradfield szólólemezének popja nem annyira idegesítő, mint a The Love of Richard Nixon izzadtságszagú szintetizátor-prüntyögése, tele van élettel. Ha számukra a Know Your Enemy volt az újjászületés, akkor ez most mi? Talán az optimizmus újjászületése?
Évek óta nem voltak akkora dalok, mint pl. a Still a Long Way To Go, az első single, az An English Gentleman vagy az Émigré. Én speciel ezzel a három dallal is megelégednék, de a lemez többi dala is majdnem mind perfekt elgondolás, ráadásul nem azt a fajta profizmust árasztják magukból, amitől az ember egyből egy kényelmes kanapét keres, hogy aludjon kb. 10-12 órát.
Röviden: élet, erő, egészség. Az a bizonyos vér most nem csak az agyat mozgatta meg. Csak mert a fantáziát sem árt néha.