"Belépünk a Műcsarnok márvánnyal borított előterébe. A feltűnő reklámok szerte a városban már felkészítettek minket arra, hogy a kiállítástól sokat kell várni. Egy sötét út, egy folyosó, amely két oldalán kis termek nyílnak. Lassú és megrázó utazás a történelmen és az egyéni sorsokon keresztül. Óvatos léptekkel bolyongunk a sötét korridoron öröm-remény, gyász-elfojtás, túlélés-menekülés után a végső változás-az út felé. Megrázóan erős, egyedülálló alkotásokkal találkozunk. Várakozásunk, a kiállításhoz fűzött reményeink beteljesülni látszanak. Izgatottan várjuk az út végét, amely a változások, a fényes szabadság terrénumába visz..."

Lehet, hogy én is ilyen túlfűtött állapotban léptem be az október 11-én megnyílt '56-os emlékkiállításra a Műcsarnokba. Hiába minden remény és nosztalgiavágy, az imént leírtakhoz hasonló "eksztázisba" nem eshettem, legalábbis nem "Az út 1956-2006" című kiállításon.
Valóban egy kiváló ötletet valósítottak meg. A négy különböző érzelemcsoport (öröm-remény, gyász-elfojtás, túlélés-menekülés, változás-az út) a forradalomtól napjainkig eltelt időre utal. Ezeket az emóciókat hivatottak tükrözni a gondosan kiválasztott művek, azok pedig az UTAT 1956 és 2006 között.

A kiállítás egyik célja tehát az érzelmi átélés (vagy újraélés). Másfelől viszont arra szeretne rámutatni, hogy a magyar képzőművészet a történelem csapásai alatt nem roskadt össze. Forradalom és elfojtás, pusztítás és megtorlás közben a hazai alkotások nem maradtak el a kor európai szintjétől. Sőt, világraszóló képek kerültek ki az akkori mesterek kezei alól. Minden stílusra, az avantgárdtól az absztraktig, a fotórealizmustól a kollázsig találhatunk példát. Egy pályázat segítségével kiválasztották az elmúlt 50év azon 194 művészét, akik (összesen240) munkája felkerülhetett a híres múzeum falaira. Valódi leltárkutatást folytatattak a kiállítás szervezői, feltúrtak galériákat és magángyűjteményeket. Ennek az izzasztó munkának az eredményét csodálhatjuk meg jelenleg a Műcsarnokban.
Nem tagadhatja senki: hihetetlenül jó alkotások is feltűnnek. Mint művészettörténet-hallgató valóban lubickoltam örömömben a remekművek láttán. Kár, hogy nem csak a magyar festők "krémjének krémje", de a rémes kategória is szerepel (a "vasárnapi festők"-ről nem is beszélve). Tulajdonképpen az egyéni művészek eltűnnek a mindent átfogó kompozíció útvesztőjében. Hiába csodálhattam meg egy-egy olyan 50-es évekbeli művész munkáját, aki kihatott az egész magyar művészettörténetre (Ország Lili, Barcsay Jenő), ha egy művön kívül semmit sem tudtam meg róluk. Az emigráció híres képviselői (Lakner László, Lux Antal), forradalmi áldozatok (Kámondy Sándor, Csűrös Zoltán) és a napjainkban is alkotó művészek (Nádler István, Bukta Imre, Pinczehelyi Sándor, Vojnics Erzsébet) - tulajdonképpen mindenki jelen volt, aki számít a kontextusban. Jelen voltak, de valahogy mégsem.

Fájt a fogam, hogy miért nem láthatok több Ország Lili képet, amikor ő a magyar szürrealizmus királynője. Szúrta a szemem, hogy Újházi Péter munkája elveszik két másik, azonos színi- és festői modorban készült "amatőr"-alkotás mellett. Egyre inkább rászorultam arra, hogy egyes remekművekre fókuszáljak, mivelhogy "a közös út" egyre inkább eltűnt szemem elől. Egy labirintusba kerültem, ahol csupán a művészeti stílus alapján kötődtek egymáshoz az alkotások. A végső állomás, a Műcsarnok legvégében elhelyezkedő "cél" sem hozott feloldozást. A tematikai összefüggések teljes hiányával, egyik oldalon a természetes elemekből készült, vagy azokra utaló alkotások; a másikon merész színek, absztrakt formák lógnak a falon. Míg eleinte a tartalmi aspektus alkotta az utat, most egyre inkább háttérbe szorult. Duchamp nyomán ("a Louvre-ban ugyanúgy más képek is lóghatnának") többnyire itt is lecserélhetők az alkotók.
Miután fogam sajogott és szemem viszketett, következett csak az igazi testi-lelki fájdalom. A Műcsarnok termeit elhagyva ráeszméltem, hogy '56 emlékéből semmi sem hatott rám. Nem tudom, hogy hogyan viszonyult a művészet a forradalomhoz. Nem tudtam átélni a művészek sorsát 1956 és 2006 között. Nem rázott meg a tragikus történelmi esemény gyászos emléke.
Summa per summa, láttam sok jó képet (és sok rosszat). Láttam egy szuper ötletet, elhibázott kivitelezésben. Láttam nagy művészeket, nagy érzelmeket, de nem láttam a forradalmat. Lehetséges az, hogy mi is eltévedtünk a történelem útvesztőjében és már elfelejtettük, hogy hogyan emlékezzünk?

A kiállítás megtekinthető: 2006. november 12-ig
Hely: Műcsarnok, Budapest XIV. ker., Hősök tere