Eszembe jutott, milyen is lehet, amikor a sötétség és az Evanescence nagyasszonya, Amy Lee viccet mesél. Hát nem szeretnék ott lenni!
Valahogy senki sem röhög, amikor ugyanaz a poén következik újra és újra, csak más szereplőkkel. Egy kínos mosolyt azért megér a dolog. A The Open Door ugyanaz a poén, mint a Fallen volt. Mintha lenne egy program, ami véletlenszerűen generálja a riffeket - ugyanabból az anyagból. Bár lehet, hogy kénytelenek voltak abból a bizonyos hozott anyagból dolgozni, a csapat egyik alapítója, Ben Moody ugyanis kiszállt a csapatból a lemezfelvételek előtt. Irány tehát egy közeli barkácsbolt, vegyünk egy lapátot, és exhumáljuk az eltávozott Agyat! Amy Lee hangja úgyis elviszi a lemezt! Elvinné, teszem hozzá, néha kifejezetten jólesik hallgatni, ahogy áriázik a háttérben, csak ne érezném egyfolytában azt, hogy minden egyes hangot hallottam már valahol!
Az első maxi, a Call Me When You're Sober nem rossz, az ember el is bízná magát, hogy Ben nélkül ilyen dalt tudnak összehozni! De annyira egyszerűen nem megy! A következő klip, a Lithium már egy tipikus "second hand-dal", valamelyik turkálóból érkezett, azért hála istennek nem kínai áru.
Fogalmam sincs, hogy lehet ennyire egykedvűen pengetni a gitárokat, szinte már tudom előre, mi következik. Amy hangja ütős, de furcsa érzés kerített hatalmába, mintha állandóan ugyanazt a témát nyomná.
Vagy látnok lennék? Nem hinném, bár tény, hogy a csapatnak szüksége lenne szuperképességekre, hogy életben tudjon maradni. Vagy csak találniuk kellene egy zárt ajtót is, amit örömmel nyitnak ki. A nyitott ajtókban semmi érdekes nincs.