Amikor az ember először látja Ron Mueck az ausztrál származású londoni szobrász alkotásait, nem akar hinni a szemének! A terembe lépve a döbbenettől földbe gyökerezik mindenki lába. Annyira élethű szobrokat lát maga előtt, hogy szinte várja melyik pillanatban mozdulnak meg. Egyszerre van jelen a hiper realizmus és a szürrealizmus, a valóság és a fantázia. Aztán közelebb lépve, félve megcsodálják a viasz és szilikon szobrokat, majd kényszert érezve meg kell tapogatni, hogy valóban szobrok-e, hogy azok a meztelen testek és különféle hangulatot kifejező arcok, valóban egy művész alkotásai?
Persze a méretek sok mindent elárulnak, hiszen az élethű szobrok többsége vagy túl kicsi, mint a két idős hölgy,- akiknek nem csak ráncos bőrük, fáradt szemük, de ruházatuk is megdöbbentő, ahogy megállnak az utcán, hogy egymásnak elpanaszolják bánatukat-, vagy túl nagyok, mint a terhes nő, akit éppen egy orvosi vizsgálat közben lesünk meg, vagy a láb.
A szülő nő, akinek hasán ott az újszülött, és még a köldökzsinórt sem vágták el, ellentétes érzéseket vált ki. A szemérem, a csodálat és valami megfoghatatlanul leplezett titok lengi körül, mely egyszerre nyilvánvalóvá válik, borzaszt és kápráztat, ugyanakkor érezzük, hogy olyan pillanatot lesünk el, ami nem ránk tartozik, meggyalázzuk a meghittséget.
Amikor az ember belép egy panoptikumba és meglátja a viaszbábukat korhű ruhában, meglátja a szemeket, az élettel teli arcokat, valahogy ugyanaz a borzongás fut keresztül a gerincén, mint amikor megpillantja Ron Mueck alkotásait. Itt azonban a borzongást, a csodálatot váltja fel. Olyasmit mutat meg a művész, amit ugyan sokszor láttunk már más művek kifejezésében, de eltudtuk helyezni magunkban és a művészetben, ezek az élethű utánzatok azonban zavarba ejtenek, mert nem tudjuk igazán hova is soroljuk, magunkban és a művészetben. Extrémitás a maga nemében. És minden, ami extrém meghökkent...