Lehet ezt az estét sokféleképpen ragozni, így is, úgy is valami megfoghatatlan történt. Lehet szidni a beléptető rendszert, a biztonságiakat, a sörsátor előtt kígyózó sorokat, a divatembereket, a technikusokat, vagy akár a zenészeket, ez az este akkor is valamiféle ajándék volt. Ajándékot pedig mindenki szeret kapni, és tudni kell neki maradéktalanul örülni. Pláne, ha okunk is van rá, az pedig most bőven akad.

Komolyabb mutatványok közé tartozik nálunk a PF Stadion megtöltése, a Depeche Mode-nak ez még egy teltházas Aréna koncert után is sikerült, mégpedig séróból. Bár Yonderboi alatt még csak szállingózik a tömeg, a Placebo kezdésére beljebb húzódnak az emberek a sörstandok mellől, és előrébb tipegnek a csípőnadrágos, csizmás cicababák is. A Placebo előzenekarhoz mérten viselkedik, bő egy óra alatt lejátszanak az új lemezről kilenc dalt, két régit, semmi duma, semmi tökölés. Aztán mielőtt még szó érhetné a ház elejét, lenyomják a Running Up That Hillt, és a Twenty Yearst. Visszatérés augusztusban. Brian Molkon óriási fekete napszemüveg, Stefan félmeztelen. Az egész csapat férfiasabb jelleget mutat. Nem mondom, hogy baj.
Bevallom őszintén, én már márciusban is végigszenvedtem Martin L. Gore DJ-szettjét, de másodszorra már kifejezetten idegesítő volt. A tömeg ettől függetlenül minden basszusra beindult, még akkor is, ha azt a szerző valószínűleg a billentyűzetre való rákönyöklésével szerezte.

Megjelenik egy srác a kezében négy darab ezressel ezt üvöltve: "Négyezret adok két sörért!". Az évszázad üzlete. Előkerülnek a becsempészett Jägerek. A mellettem álló srác 3000-et adna barátnőm Depeche nyakláncáért, majd 3500-at. Nincs üzlet. Nem baj, azért igyunk a söréből! Egy másik srác közli, hogy ő a legnagyobb rajongó - Írországból jött haza ezért a buliért. Megszavazzuk neki, ő az. Egyesek kénytelenek megismerkedni az embertömeg fogalmával. Két métert haladnak előre. Közlik, hogy azt hitték, a Rammstein és az első Therapy? koncert második sorába volt nehéz bejutni. 2:0 nekik, nekem oda sem sikerült.
A kivetítőn merchandise-kampány: vedd meg a mai koncertet cd-n, csak fizess be a sátorban egy kb. 8000 Ft-nak megfelelő összeget. A sátorból úgy kapkodják a pólókat, mintha fillérekért osztogatnák. Hosszas nézelődés után kénytelen voltam rájönni arra, hogy az árak sajnos valóban forintban értendőek. Pólók, poszterek, kulcstartó, bögre. Meg nem nevezett zavarokkal küszködő rajongók Viagra helyett elég, ha megveszik barátnőjüknek a Playing The Angel tangát. Strangelove - mondhatnánk.
Pontosan kilenc órakor nem a Depeche Mode kezd neki, hanem az eső, mégpedig szép ütemben. Negyed óra múlva megszólalnak a szirénák. A Pain That I'm Used To - jól bevált kezdés. A Question of Time - az eső már senkit sem érdekel. A látvány ugyanaz, mint márciusban, valahogy mégis többnek tűnik. Dave most nem veszi annyira jópofára a figurát, de így van ez rendjén. Borosta, sötét zakó, mellény. A ruha nem számít, úgyis akkor indul be a buli, ha Dave már félmeztelen.

Ha valakinek esetleg azzal lett volna baja márciusban, hogy nincs elég klasszikus Dave, Martin, vagy a bigottabb rajongóknak Alan kópia, akkor most tényleg megérthette a "nincs" szó jelentését. Azért a helyzet korántsem szörnyű, a közönség veszi a lapot, sőt, megkockáztatom, jobb a hangulat, mint márciusban. A Suffer Wellre már jó pár torok bereked, és hol van még a vége! A Walking In My Shoes alatt menetelő vörös madár-ember látványa legalább annyira erős, mint a dal maga.
Eláll az eső, majd jön az első meglepetés: Stripped. Gyilkos. Szembesülnöm kell azzal, hogy rengeteg a régi rajongó. A cicababák, médiasztárocskák, zenészek (legrosszabb esetben mindhárom kombinációja) is tudják, miről van szó, jópáran nem csak mutatóba jöttek. Dave levonul, a meghatározhatatlan angyal-punk Martin L. Gore veszi át a terepet. A Home csodálatos, megható, egy ekkora stadionban is működik. Második meglepetés: Judas. "If you want my love" - Martin int, és máris zengi az egész stadion. Döbbenet, hogy a zenekar milyen dalokat tud előhúzni az életműből, melyek már rá sem fértek a best of-okra.
Dave visszatér, de mintha kicsit elfáradt volna. Bár nem is csoda, már márciusban sem volt csúcsformában, és azóta bejárták a világot.

A Behind The Wheel ugyanazt az őrületet váltja ki, mint márciusban. Leírhatatlan. Lelépés, visszataps, majd Martin L. Gore és Peter Gordeno billentyűs csuklóból elővezeti egy szál zongorával a Leave In Silence-t. Előkerül Dave, és közli, hogy eljátsszák a legelső dalukat. A Photographic csaknem tömeghisztériát okoz. A szokásos befejezés, a Never Let Me Down Again egy kicsit lassú, nem olyan ütős, mint márciusban, de a ringatózó több tízezer kéz látványát egyszerűen nem lehet elmondani. Christian Eigner dobos teljesítménye pedig őrületes.
A koncertnek tényleg vége, elindul a hömpölygő tömeg. Egy srác még áll, váltig állítja, hogy még jön a Master and Servant. Kérdezem, honnan tudja? Mondja, hogy három hete játszották. Hol? Hát Washingtonban! És akkor ki is a legnagyobb rajongó?



Setlista:

01. A Pain That I'm Used To
02. A Question Of Time
03. Suffer Well
04. Precious
05. Walking In My Shoes
06. Stripped
07. Home
08. Judas
09. In Your Room
10. Nothing's Impossible
11. John The Revelator
12. I Feel You
13. Behind The Wheel
14. World In My Eyes
15. Personal Jesus
16. Enjoy The Silence
17. Leave in Silence
18. Photographic
19. Never Let Me Down Again


Hivatalos honlap: http://www.depechemode.com