Hogy mitől gyönyörű a világ? Persze kinek mitől. Egyeseknek elég, ha valaki szemez velük a buszon, másokat egy jó kis pacalpörkölt hoz lázba. Nem vagyunk egyformák. De az, hogy a Take That-et mi boldogítja a visszatérésért kapott lóvén kívül, hát az bizony számomra még most sem világos.
Teljes átalakulás van itt kérem szépen, hol van már a '90-es évekbeli gagyipopos nyál!? Most már élőzenés nyál folyik a membránokból, ami azért egy fokkal talán mégis tolerálhatóbb, mint amikor Gary Barlow elfúló hangon azt kérdezte: Why Can't I Wake Up With You?
A Patience alapvetően nagyon jó dal. Kicsit A-Ha, és talán még annál is jobban A-Ha, ha a svédre fazonírozott banda vonulását követő klipet is figyelembe vesszük. Na de hogy a lemezről még véletlenül se lehessen eldönteni, hogy jó, vagy rossz, az tényleg komoly teljesítmény! Mert a 11 dalból kb. 7-re simán rá lehetne fogni, hogy ugyanaz, csak egy programmal véletlenszerűen összekeverték a hangokat.
Sokadik hallgatás után sem tudnám visszaidézni a trackeket, de külön-külön nem rosszak, sőt, néhányuk kifejezetten kellemes. A Mancunian Way egyenesen isteni!
Lehet, hogy gonosz vagyok, de mégis eszembe jutott egy párhuzam Robbie Williams Intensive Care lemezének unalmasságával. A Shine - melyről egyébként jövőre klip is készül - egyértelmű Robbie nyúlás. Természetesen a jópofa "az ötödik tag nem lehet jelen, úgyhogy megidézzük a szellemét" - alapon mindent lehet.
A lemez egyébként tökéletesen kiszolgálja a '90-es évek azóta már felnőtt rajongóinak megváltozott igényeit, és csak imádkozni tudok, hogy elő ne kerüljön a sufniból Mark Owen szűk felsője a Relight My Fire klipből, mert akkor biza' jaj a világnak!