- Nem érdekel! - kapom a választ. Pedig nem akármilyen célból vagyok itt. Adományokat gyűjtök, szegény embereknek lesz belőle étel. Mondanám megértem, ha azt mondanám, cigarettát szeretnék venni, vagy alkoholt, netán kábítószert, és erre kapnám az elutasító választ. De nem. Elég sok a szegény, bármilyen szörnyű, bármennyire is lenne sokkal szebb a világ, ha nem így lenne, ez akkor is tény marad, ha nem veszünk róla tudomást, akkor is. Budapesten alapjában véve nem lehet úgy közlekedni a városban, hogy ne találkozzunk szembe egy hajléktalannal, pedig elég nagy a város, sőt túl nagy. És akkor ezek a nyilvánvaló, letagadhatatlanul nincstelen emberek, amit mindenki láthat. Ezen kívül még ott vannak azok, és jóval többen vannak, akiknél nem ennyire kilátástalan a helyzet, de csak egy hajszál választja el őket. Szóval vannak ilyenek. Amikor az embernek nincs sok, vagy netán semmi, bárminek tud örülni. Mondhatni, így lehet látni az élet szép oldalát, mert az ember örülni tud mindennek, bármilyen értéktelen, bármennyire is kevés. Egy kedves szó, egy mosoly, vagy ha nem is mosoly, csak legalább ne ugassák le, hobbiból ne adjanak neki egy fülest, egy tál élet, 20Ft. Persze nyílván nem ez az önmegvalósítás útja, ez minden csak nem boldogság.

Szóval állok lent a téren, és ez most nem a Szasza, hanem Én. Én de még mennyire, a hőmérséklet annyira mínusz, hogy már akkor is fázom, ha csak rágondolok, kimondani nem is merem, nem is tudom. De itt vagyok, elvállaltam, nemes cél ez, ezért túl is fogom élni. Szóval adományokat gyűjtök ételosztásra. A rohanó világ persze azonnal megmutatja igazi arcát, annyira száguldozik mindenki, hogy először még csak meg sem tudom az embereket állítani. Pedig látják, sőt tudják is, miért vagyok itt! Látják a kis mappát a kezemben, mellettem még asztalka is van, ki van írva "Köszönjük adományaikat!". Köszönjük is nincs ezzel gond, csak sajnos nincs mit. Meg valamilyen szinten azért csak próbálom meg-megszólongatni az embereket, mondom én, mit szeretnék, hallják is, még az utána jövő is, de csak rázzák a fejüket. Szánalmas mosoly, "- Igen én nagyon szívesen segítenék, de sajnos nem tudok." Köszönöm. Bár azt nekem senki ne mesélje be, hogy nem tud adni 20/50/100/200 Ft-ot. Egy doboz cigaretta 300Ft és ennél csak több és még többe kerül, egy csomag rágógumi 120Ft, egy valamire való csokoládé minimum 100Ft, egy hétvégén ki tudja mennyit lehet elkölteni nőre, piára, belépőre. Ennyiről olyan fájdalmas lemondani??? Egy hajléktalan napi élelmezése 400Ft-ból megoldható, de mondjuk legyen 500Ft, és akkor nagyon megadtuk a módját, (karácsonykor lehetne is), vagy legyen 300Ft, és akkor egyszerűen csak nem hal éhen. Amúgy meleg főtt ételről beszélünk...

És ez az, ami annyira nem érdekli az embereket, hogy képtelenek megállni, képtelenek adni, képtelenek belegondolni, a mai világban elég egy-két rossz döntés is akár, és könnyen a csőd szélére kerülhet bárki. Mondom BÁRKI!!!

Amit még úgy érzem, meg kell említeni, az "rossz tapasztalat". Elhiszem, hogy van ilyen, és teljes mértékben meg is értem. Annyi csaló van, és a jó embereket a legkönnyebb kihasználni. Ahogy mondani szokták, a pokolba vezető út, a jóság kövével van kirakva, vagyis a jó emberektől lehet a legkönnyebben pénzt szerezni a legrosszabb dolgokra. Megértem, ha valaki ezért nem ad, de ez még egyáltalán nem ok arra, hogy soha többet az életben senkinek ne adjon. Vannak még hiteles szervezetek, erről egyszerűen csak meg kell győződni. Biztos vagyok benne, hogy egy valamire való "ember", egy kis beszélgetést követően le tudja szűrni, hogy most a "másik ember" hazudik vagy sem. De ha valaki tényleg nem tudja eldönteni, még akkor is adhat egy huszast, mert abból fegyvert úgy sem lehet venni, de paradicsomot, paprikát, krumplit már majdnem.

Őszintén és tényleg: még egy egészen kevés is óriási segítség tud lenni, és embereknek lehet vele segíteni. Tényleg nem érdekel?