Alapvetően kétféle ember létezik: 1. aki azt szeretné, hogy Bryan Adams viaszszobra kerüljön be a halhatatlanok csarnokába, 2. aki ugyanezt szeretné, de nem bánná, ha a tökéletes hatás kedvéért magát a mestert öntenék le lehetőség szerint kb. 20-30 centis viaszréteggel az emberiség ellen elkövetett bűnei miatt.
Annyi biztos, hogy a nagy Blájen halhatatlan, ezt a címet persze nem az MTV Unplugged után eltelt borzalmas időszaknak köszönheti. De akkor minek? Igen, kérem, hogy mindenki egyszerre vágja rá a választ: az (Everything I Do) I Do It For You, és a Please Forgive Me olyan bármikor bedobható jokerek, amiken lehet sírni, röhögni, összebújni, és persze újból csak röhögni. A koncert után viszont arcomra fagyott a mosoly.
Én kifejezetten bírom Adams úr korábbi korszakát, mea culpa, de még az Open Road is bejött, viszont a Spirit-féle parasztvakítástól a gyomrom is felfordul. Hála istennek a Here I Am című közhelyszótárból összeollózott nevetséges baromságok még csak szóba se kerültek a közel kétórás zenés-táncos-smárolós összejövetelen.
Amikor megérkezem az Arénába (teszem hozzá, negyed órával a kezdés előtt), nevetségesen üres tér fogad, simán besétálok előre, nem is kell mindenféle Lara Croft-mozdulatokat tennem az ügy érdekében. Furcsa. Nem mondom, hogy nem ezt vártam. Még azt is képes vagyok megkockáztatni, hogy kimegyek egy sörért, ahol elkap egy kb. tízfős társaság egy-két fényképkészítés erejéig, kiállom a hosszú sort, majd visszaállok - ugyanoda. Ebből rohadt nagy gáz lesz!
Laza 40 perces késés, előzenekar nuku, a színpadon sima fekete háttér. Hát igen, végülis lehetséges, hogy visszamegyünk szimpla rockba, mindenféle sallang nélkül! Nem is lenne rossz! Bryanéket 20:40 körül már bő félház fogadja, kicsi szívem meg is nyugszik, mégsem égünk be túlzottan a nagymester előtt.
Azonnal belecsapnak a Room Service címadó dalába, és szétveri a fülem a borzalmas hangzás. Aztán egy idő után felébred Kovács Pistike a pult mögött - bár ki tudja, lehet, hogy a koncert előtt egy másik pult mögött aludt éppen csendesen. A miheztartás végett gyorsan kapunk egy régi Somebody-t, majd az Open Road-ot, és ezzel az új album dalai hála a jó istennek le is lettek tudva. Abszolút besztof parádé megy itt kérem szépen, az 18 Til I Die-t már én is teli torokból üvöltöm, ha már mindenkinek ilyen betyáros jókedve van, én ki ne maradjak belőle!
És tényleg: Bryanék is élvezik a bulit, a színpad két szélére elhelyezett mikrofonok között cikáznak Keith Scott gitárossal (akit a koncerten tanúsított eszméletlen teljesítménye miatt egyébként már csak istennek hívok), ráadásul fél pillanatra sem fáradnak el, és azonnal lejön, hogy magasról szarnak a fikázó véleményekre, nincs szükségük magyarázkodásra.
Egy picit csalódott vagyok a látvány miatt, de hirtelen lehullt a lepel. és legnagyobb meglepetésemre mögötte fogadott - egy ugyanolyan. Ennek az alján persze ott virított egy idióta vetítővászonnak csúfolt óriási lepedő, amire egy darabig ráadásul nem vetítettek semmit. Aztán további három dalnak kellett eltelnie ahhoz, hogy lehulljon ez is, és végre valami látványnak nevezhető cucc fogadjon a színpadon lámpákkal és állványokkal fűszerezve. Közben a Can't Stop This Thing We Started és a Back To You már zsebre teszi a jónépet.
Majd jött az, amitől féltem. Megszólalt az Everything I Do. A párok összebújtak, és legsúlyosabb esetben még le is fényképezték magukat a koncerten, meghitt ölelkezés közben. Jaj, istenem, mi lett a világgal? A Summer of '69 alatt emelkednek a telefonok, haveri, barátnői közvetítések következnek, valószínűleg szinte élvezhetetlen minőségben, de hát ugye a szándék a lényeg. Furcsa, de már akkor sem ég a pofám, amikor éneklem a Have You Ever Really Loved a Woman szövegét. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de már nem érdekel.
Amikor feljött a napokig a csapból is folyó leányzó a színpadra, kiderült, hogy Bryan nem üzleti megfontolásból jópofi, ez egyszerűen a lényéből fakad, még azt is megkockáztatja, hogy lemegy a közönséghez, és fotókat készít magáról a rajongók gépeivel. Persze elsüti azt a poént is, hogy ez eddig a legjobb bulijuk Magyarországon. Azért megkérdezném, hogy emlékszik-e az előzőekre...
Két ráadást kapunk, a másodikban egy szál gitárral nyomja el az összebújás-mániások legnagyobb örömére a Please Forgive Me-t, a When You Love Someone-t, a Straight From The Heart-ot, az All For Love-ot és a Hullámtörőkhöz írt dalát, a Never Let Go-t a libanoni merénylet emlékére. Adams mester sosem esik kétségbe, még akkor sem, amikor a közönség nem énekel az All For Love alatt, elnyomja ő Sting, Rod Stewart és nélkülünk is. A sorrend persze tetszés szerint felcserélhető...
A koncertnek minden pontja a helyén volt. A párok is elégedetten távoznak, és szerény személyem is, aki csak egy bulit akart. Ez tényleg teljesítmény, amit ugyan lehet továbbra is fikázni (és néha érdemes is), de több benne a szerethető, mint az idegesítő momentum. Csak azt tudnám, azóta miért jár a fejemben a Please Forgive Me...


A dalok listája:
Room Service
Somebody
Open Road
18 Til I Die
Let's Make A Night To Remember
Can't Stop This Thing We Started
Back To You
Think About You
Summer Of '69
Have You Ever Really Loved A Woman?
(Everything I Do) I Do It For You
Cuts Like A Knife
When You're Gone
This Time
It's Only Love
Heaven
The Only Thing That Looks Good On Me Is You
Cloud # 9
Run To You
The Best Of Me
Please Forgive Me
When You Love Someone
Straight From The Heart
All For Love
Never Let Go