Mivel két napja Yorke napsütése nem rosszkedvünk telét, hanem a bordáim eddig stabilnak tűnt állását változtatta át, fokozottan pihenősre és kényeztetősre kellett vennem a figurát. Átértelmeztem a gyógysör fogalmát, és bevezettem hozzá a gyógyborét is. Mindig a természetes megoldások híve vagyok.
Ha már punnyadni kell, punnyadjunk mesterfokon: irány a Világzenei Nagyszínpad. Ez a hely egy külön fesztivál. Külön zene, külön emberek, külön hangulat és különösen jó hangulat. A legjobb időtöltés feküdni a földön, nézni az eget (vagy opcionálisan a színpadot), és hallgatni, ami megy. Nagy gond nem lehet, közel van az erőt adó pult-istenség.
A lengyel Zakopower belecsap a gitár- és a hegedű-húrokba, és olyan erővel játsszák a folk-rockot, hogy néha nem bírom a szemem levenni a színpadról. Megkockáztatom, ők az egyetlen zenekar, akiknek erős akcentussal is jól állt a fesztiválon a Gyöngyhajú lány és Kelis Trick Me-je. Nem idióta karaoke-mutatványok, hanem teljes értékű átdolgozások ezek, és azonnal szívembe zárom a bandát.
Apropó karaoke. Idén már négy helyszínen folyik a küzdelem a hamissággal. És általában az emberi erő ahhoz kevés, hogy győzedelmeskedjen az élvezhetőség felett. A karaokezás egyenesen odáig fajul, hogy a VOLT-teraszon EMI-os szakemberek hallgatják végig az erősen vitatható hangokat. Mármint vitatható, hogy azok hangok. Két lány egy főleg malacvágás közben hallható visításra emlékeztető hangon énekli végig a U2 Beautiful Day-jét, de ez senkit sem zavar, legalább az EMI-os arcok kicsit letehetik a tollat a lemezszerződés mellé. Nem hiszem, hogy az este folyamán bármikor is erős lett volna a kísértés, hogy felvegyék onnan. Viszont gyűlnek az emberek, pláne, hogy a felejthetetlen produkcióért cserébe mindenki kap egy korsó sört. Így mindenki jól jár. Ja, és az EMI-os arcok? Hát nem tudom, én igazából csak két tagot láttam a Zanzibárból. Végülis...
Aztán újabb sokk ér. Pontosan a színpad mellett egy újabb karaoke színpad, de ez sokkal durvább bárminél! Az előtérben választasz magadnak jelmezt, aztán bemész a bluebox-ba, kapsz egy hátteret, miközben odakint az ismerősök elterülhetnek egy kényelmes babzsák-fotelben, és megállapíthatják, hogy mennyire jó, hogy az általános iskola után azonnal abbahagytad énekesi ambícióidat. Ha esetleg elfelejtkeznétek róla, semmi baj, úgyis megkapod a kijáratnál a produkciódat dvd-n! Kihasználjuk a kínálkozó lehetőséget és egy gyógyboroskóla társaságában lehuppanunk egy fotelbe szörnyülködni és röhögni egyszerre. Akkor már nem röhögök annyira, amikor egy kb. 12 éves kislány gyakorlatilag elszavalja a Mennyország touristot egy flitteres miniszoknyában, óriási fehér boával a nyakában. Kijön, két percre eltnik, majd közli, hogy megvan a következő sorszáma. Menekülés a világ végére című műsorunk következik...
A Nagyszínpadi műsor számomra kicsit érdekesen alakult. Megvan annak már kb. 8 éve is, hogy The Gatheringet hallgattam. Mindig az a kép élt bennem, hogy egy kellően sötét, de meglepően kellemes zenekar ez. Pont erre volt szükségem. Gondoltam, ütni fog ez még most is. Rá kellett jönnöm, hogy az énekesnő nem is annyira sötét figura, de a zenekar sem vitte túlzásba. Azért pozitív, hogy előkerült néhány srác, akik a koncert előtt The Gathering/Green Lizzard maxikat dobáltak szanaszét kartondobozokból. Egy hasonlóan szanaszét esett félmeztelen punk esett ennek áldozatául, két srác ugyanis azon versenyzett, ki tudja telibe találni őt cd-kkel. A punk meglepetten mosolygott, még asszisztált is a játékhoz. A sötétség már ideát van!
De a lényeg a lényeg: 14-én úgy mentem ki a Placebot megnézni, hogy még mindig a hatása alatt voltam a 12-ei eseményeknek. Nem vártam sokat. A legjobb, hogy így nem is csalódtam. A Placebo ugyanis szokásos fesztivál-műsort adott, sok slágerrel, kevés szöveggel, rengeteg profizmussal, és remek látvánnyal. Az új, röntgenes dizájn nagyon profi, igazán látványos, és bizony, bizony nagyon örülök, hogy Brian Molko apuka lett, mert most már végleg mondhatom, hogy úgy néz ki, mint egy férfi. Ráadásul még az is gyanús, hogy összeöltöztek Thom Yorke-kal. Stefan Olsdallal csakis Kispál versenyezhet színpadon cigizésben. A program kábé ugyanaz, mint néhány hónapja, van viszont Nancy Boy, Special K, és Black-Eyed. Úgy játszák el a Twenty Yearst a koncert végén, ahogy azt a mennybe menetelkor szokás. Ez a folyamatos maximális átélés és profizmus menti meg a koncertet a haknitól. De nem is akármennyire! A Meds dalait már mindenki kívülről fújja: Because I Want You, One of a Kind, Post Blue, Meds, Infra-Red, Drag, Song To Say Goodbye - mintha évtizedes, jól bevált dalok lennének. És pontosan ez a Placebo lényege. Egyszerű, és zsigerekre hat. Még egy óra sem telik el, amikor megtörténik az első visszataps, és kb. 70 perc, amíg a koncertnek tényleg vége. Ez az egyetlen negatívum, amit fel lehet hozni. Mindenki elégedetten távozik. "See you next time!" Én is ezt mondom, amikor átmegyek a hídon. Majd jövőre. Addig is megpróbáljuk megállítani az öregedést. Valahogy muszáj lesz. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a Pesti Est színpad előtt kiderül, Dévényi Tibi bácsinak nem sikerült. Retro-diszkót nyom, és dedikált pontos labdát dobál a legjobban tapsolóknak. Bár hogy hogyan fér bele a Kerozin a retróba, azt még nem sikerült megfejtenem. Lesz rá egy évem. De lehet, hogy adódnak majd fontosabb problémák is ennél.