Bobby Gillespie valószínűleg a világ legkellemesebb skizofréniájában szenved, és addig jó nekünk, amíg nem szed rá gyógyszert! Mert nehezen összeegyeztethető ugyan a Primal Scream életműve, de természetesen csak papíron. Minden egyes lemezük fantasztikus, és egyedi.
Most bizonyos értelemben meg is lepődtem és nem is. A Primal Scream mindig is a kísérletezésről volt híres. Na meg persze az elfogyasztott drogok mennyiségétől. Szinte nem is kérdéses, mit szednek éppen, elég meghallgatni az éppen aktuális PS albumot. Ez a dolog viszont kétségtelenül jobban csapódik le náluk, mint az őstahó Pete Doherty-nél, aki inkább az eszét veszti, mintsem kreatívvá válik tőlük. Talán az sem véletlen, hogy Doherty és Gillespille is járt Kate Mossal. Maradjunk annyiban, hogy valami elosztó van arrafelé, az biztos.
Szóval bizonyos értelemben meglepődtem, mert gondoltam az eddigi szétcsúszást csak valami súlyosabb szétcsúszás követheti. De azt mondom, sose legyen igazam! A Vanishing Point, az XTRMNTR és az Evil Heat elektronikája helyére visszatért a Give Out But Don't Give Up világa. És tessék: a Country Girl, a Nitty Gritty, a Suicide Sally and Johnny Guitar három olyan elementáris dal, hogy majdnem a fejem is leszakadt tőlük, és akkor még csak az első három dalról beszéltünk. Tökös rockdalok ezek, szerencsésebb országokban slágerlistás dalok, melyeket mindenki kívülről fúj.
A Little Death kellemes elszállása is pontosan kiegészíti a képletet. Az utóbbi lemezektől könnyebben megfejthető lemezt készített a hatosfogat, ami nem is nagy baj. Szóval Hölgyeim és Uraim, boogie-ra fel!